Most jöttem rá, hogy 15 bejegyzés kell félévig, ezért írnom kell egy-két olyan műről is, melyekről nem szándékoztam.

A mű Tóth Árpád fordításában is megőrizte a franciás lejtését. Olyan lágy, olyan könnyed>>vagyis nem az én fülemnek való.

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél...

Oh, múlni már,
ősz! húllni már
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

A versben ősz van. Az ősz az elmúlás évszakja. A költő is várja már, sőt kéri, hogy haljon meg. Az őszt melankólikus jelzőkkel illeti, megszemélyesíti. Ősz húrja zsong, jajong, busong... De az ősz sem tart örökké, bár ez itt nem derül ki a versben. Követi a tél. A teljes csend, halál. Az ősz egy átmenet. Vagy túléli az ember, és akkor újra átéli, vagy meghal, és akkor már nincs több gondja rá. A verset az "o" és "ű" hangok teszik szomorúvá, sötétté. Az első versszakban kiderül a vers monotonitása. Végig az o betűk monotonsága, és franciás bús lejtése dominál.

Összességében nem rossz vers, ahhoz képest, hogy francia ember írta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.