Húnyt szemmel

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Ambivalens vers. Ami van az sose jó, mindig csak a vágyakozunk. Telhetetlen irreális vágyaink vannak. Aki az álmok mezején él, elfelejt élni. Az álom egy megfoghatatlan megoldás, hogy kiszakadjunk a világból. Szép, de csak pillanatnyi boldogság. Sen a tudás, sem a hit nem tehet minket boldoggá, mert a legjobb dolgokat nem tudjuk és nem hisszük.

Valóban mindenki csak vágyakozik. Nincs a világon olyan ember aki teljesen meg lenne elégedve mindennel. De ez így van rendjén. Ha megelégednénk a helyzetünkkel, nem lenne értelme tovább élnünk. Meg kéne állítanunk az időt, hogy minden úgy maradjon. Ha elérnénk a tökéletességet, akkor nem lenne mire törekednünk. És ha elérnénk? Akkor elmúlna az, és újra csak vágyakoznánk, de már nem tudnánk újra megvalósítani. Olyan ez a vers, mint Ady Új vizeken járok című verse. Ady is tovább akar lépni. Ő sem elégedett...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.