A vers szonett formában íródott. A vers tulajdonképpen csak arról szól, hogy a költő nem lát magán kívül semmit. A cím miatt minden költő elmondhatja magáról ezt. Ő maga a mindenség, a kezdet és a vég (mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa). Várja, hogy feltörjék. Babits költészetét nem szeretem (Adyét sem, alapból a költészet nem a szívem csücske), s ebben a versben sincs semmi olyan, ami megfogna. Főleg, hogy 1est kaptam belőle. Babits versei szerintem kicsit erőltetettek, és nem látom bennük azt, hogy miért írta őket. Minden ember jó valamiben, én például mindenben. Babits azért is írhatott ilyen verset, amiben magát dícséri, melynek csak ő tud hőse lenni, mert ő ebben látta a maga tudását, de számára ez börtön is (nincsen mód kitörnöm, magam számára börtön,). Ilyen esetben meg lehet bocsátani Babitsnak, hogy ilyen verseket írt.

A lírikus epilógja

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.