A vers nagyon érdekes támát feszeget. Vajon tényleg csak nyomok vagyunk? Nem hagyunk saját nyomot? Valakinek el kellett kezdeni a nyomokat. Önmegszólítás van a versben. Babits úgy gondolja, hogy nem fog megmaradni műve, mert ő is csak egy nyom. Mindenkit érint az önazonosság kérdése. "Csak posta tudtál lenni és meder". Értékcsökkenés>>csak!! Vajon tényleg nem fonak emlékezni rám? Igaz, ha meghalnak a fiaink, unokáink nem nagyon fognak emlékezni ránk sajnos. Az ember tradíciókat követ és csinál. Az utolsó versszakban konkretizálja: nem hagyhatsz nyomot, mert te is csak nyom vagy.

Elkeserítő dolog, hogy porszemként eltűnünk a világ rendjében. Nem elég, hogy meghalunk, és nincs tovább, még amit alkottunk az sem őrzi a nevünket. Teljesen eltűnünk a homályban...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.