A vers a végső kétségbeesést, és kimerültséget tükrözi. Egy szegény párduc be van zárva. Nem itt lenne a helye a rácsok mögött, hanem a szabadban. Ehelyett az ember önös céljai érdekében bezárta. A párduc beleunt a rácsokba. Már nem lát semmit a rácsonkon kívül. Csak körbe-körbe járkál, hatalmas erelyét nem tudja használni semmire. Elméje elfáradt. Ha néha fel is tekint, a képet, amit lát épp hogy felfogja. Már nem törődik vele. Tagjai feszültek. Ilyen bezárt az ember is. Bármennyire érezzük magunkat szabadnak, jobb esetben, nem vagyunk azok. Mindig van sajnos egy felsőbb akarat, ami függésben tart. Ezért szeretnék inkább az ókorban élni, vagy úgy, mint a westernerek. Igaz, hogy ott is voltak szabályok, de szabadatt volt az ember. A mai világban azt kell tennünk, amit elvárnak tőlünk, amire kényszerítenek. Iskolába kell járnunk, adót kell fizetnünk a saját tulajdonunkért, a házunkért, amit mi építettünk. Nem élhetünk meg csupán a saját dolgainkból. Muszáj alkalmazkodnunk a környezethez. Lehet akár olyan roppant erőnk is, mint egy párducnak, mindig lesz, aki erősebb, hatalmasabb nálunk. Még ha nem is erősebb, akarata akkor is érvényesül. Be vagyunk zárva barátaim. A saját korlátainkba is. A testünk is egy börtön. nem tudunk szárnyra kellni, mint a madarak, korlátaink vannak. Akárki akármit próbál mondani, életünk egy szenvedés, melyben vannak szép időszakok, dolgok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.